In Spring 2025, Manchester Literature Festival and Manchester City of Literature co-commissioned Charlotte Shevchenko Knight to create new work as part of their role as Manchester Multilingual City Poet.

Charlotte was invited to write a new poem responding to the themes of ‘sanctuary’ and ‘welcome.’ Her powerful and moving response is ‘The Journal Entry’.

In Charlotte’s own words:

“I was thinking about ‘welcome’ and ‘sanctuary’ and their different contexts and I wanted to get to the heart of them, which for me is about feeling at home, feeling safe, and having the freedom to express yourself. I’ve written a poem that plays on the form of a journal entry with this in mind.”

Charlotte performed ‘The Journal Entry’ for the first time at an intimate event at Manchester Poetry Library on 22 October 2025.

The event was part of the 20th edition of Manchester Literature Festival and featured Charlotte and her fellow Manchester Multilingual City Poet Nóra Blascsók reading their work in English, Ukrainian and Hungarian. Hosted by former Manchester Multilingual City Poet Anjum Malik, the event reflected the city’s vibrant multilingual energy and celebrated the role of poetry, creativity and communities to unite and welcome people.

Charlotte Shevchenko Knight is an award-winning poet of both British and Ukrainian heritage. Her debut collection Food for the Dead recently won the Laurel Prize for Best First Collection UK (2024).

The Manchester Multilingual City Poets are talented creatives who have been appointed to produce a series of original work on behalf of the City. The poets act as ambassadors for Manchester residents, communities and literature organisations, and carry a civic responsibility, much like conventional Poet Laureate designations. Each poet translates the other’s work, creating a unique cross-cultural conversation.

You can read ‘The Journal Entry’ below. The Hungarian translation is by Nóra Blascsók.

The Journal Entry

I began with the intention of not crying, which is perhaps too vague.

If I am not crying, I am travelling across Europe washing fruit
singing in the passenger seat, visiting the homes of dead artists
learning in depth of 20th century tragedy.

Or I am confronted by the small landscape of my childhood, rockweed and shore
the space I swayed between. I am throwing my hands in the air like a girl
gritting my teeth, red-faced, a sea star.

I only really cry when something nice happens, disturbing
the niceness of the moment. The soul leaves the body, white balloon
slipping from a child’s hands, I hide my face from the one I love.

Even now I cannot write the nice things down, they are too nice.
I tried, in the journal entry. 

I had spent a summer everywhere but here.
Then I woke in my own bed, knowing I didn’t have to leave
that I was at home, and it winded me.

It is a phrase people say and mean. It made me cry.

I hoped the journal entry would harbour my reaction. I began
with today’s date and an excuse for my absence.
There was a fly in the room, itching to get closer to my hands.
I wrote something about my wrist hurting.
And then the sift –

pink hues of Matisse’s bedroom, the final confines
of a life, how to dress it up, a girl stretched to touch his painting
where curtains billow, a gasp just beyond them –

then the gallery’s alarm, hot pitch reducing her to tears.
It was so quick.
And in her simple liquid I saw the life I once had.

Then a nice thing happened, but as I leant over to write it
the fly, hovering steadily above me, let a drop fall from its body.
Purple and red, dotting the i in nice.

I forgot about the journal entry and read up on fly blood
which does not exist, the drop likely emanating from one of its five eyes.
A blood cry for my journal, for the place where I cannot speak.

And were I to read into this tear, I might see it as a gesture
an acknowledgment in the language of flies.
That it too feels a wave when it calls my house its home.

 

A Naplóbejegyzés

A nem sírás szándékával kezdtem, ami talán túl homályos.

Ha nem sírok, Európán utazok át gyümölcsöt mosva
utasülésen énekelve, halott művészek otthonait látogatva
a 20. századi tragédiáról mélyrehatóan tanulva.

Vagy szembesülnöm kell gyerekkorom kis tájképével, sziklafű és part
a tér, ami között lengtem. A levegőbe emelem a kezem, mint egy lány
összeszorítva fogam, piros arccal, egy tengeri csillag.

Igazán csak akkor sírok amikor valami nagyon szép történik, megzavarva
a pillanat szépségét. A lélek elhagyja a testet, fehér lufi
csúszik ki a gyerek keze közül, elrejtem az arcom az elől, akit szeretek.

Még most se tudom leírni a szép dolgokat, túl szépek.
Megpróbáltam, a naplóbejegyzésben.

Egy nyarat töltöttem mindenhol csak itt nem.
Aztán a saját ágyamban ébredtem, tudva, hogy nem kell elmennem
hogy otthon vagyok, és ez mellbe vágott.

Ez egy kifejezés, amit használnak és gondolnak az emberek. Elsírtam magam tőle.

Azt reméltem a naplóbejegyzés elrendezi majd a reakcióm. Elkezdtem
a mai dátummal és egy mentséggel a távollétemre.
Egy légy volt a szobában, alig várta, hogy a kezemhez közel kerüljön.
Írtam valamit a fájó csuklómról.
És akkor az átválogatás –

Matisse hálószobájának rózsaszín árnyalata, egy élet utolsó
határai, hogyan öltöztessük fel, egy lány nyújtózkodik, hogy megérintse a festményét
ott, ahol a függönyök hullámzanak, egy lélegzetvétel éppen rajtuk túl

majd a galéria riadója, a forró hang könnyekre fakasztotta.
Olyan gyors volt.
És az egyszerű folyadékjában megláttam a régi életem.

Aztán egy szép dolog történt, de ahogy lehajoltam, hogy megírjam
a légy, egyenletesen lebegve felettem, hagyta, hogy egy csepp lehulljon a testéből.
Lila és piros, ékezetet téve a szép-ben az é-re.

Megfeledkeztem a naplóbejegyzésről és utána olvastam a légyvérnek
ami nem létezik, a csepp valószínűleg öt szemének egyikéből jött.
Egy vérkiáltás a naplómért, a helyért, ahol nem tudok beszélni.

És ha beleolvasnék ebbe a könnybe, talán egy gesztusnak látnám
egy elismerésnek a legyek nyelvén.
Hogy ő is érez egy hullámot amikor házamat otthonának nevezi.